Csendes este szállott le a pusztára,
Elnémult a bodor tinó kolompja,
Csak egyedül sirdogál a furulya,
A kisasszony az ablakból hallgatja.
‚Kinn a pusztán gulyás bojtár vagyok én,
Ezer darab marhát, lovat őrzök én,
A kisasszony ha kijön a pusztára:
Mosolyogva néz a gulyás bojtárra.‘
Szépen legel az uraság gulyája,
A kisasszony maga sétál utána,
Még messziről kiáltja a gulyásnak:
„Szivem, Bandi, teritsd le a subádat!“
‚Hogy teriteném én le a subámat,
Ha behajtják az én falka gulyámat.‘
„Hiszen azzal, Bandi, szivem, ne gondolj,
Kiváltja az édes anyám, ha mondom.“
„‚Lányom, lányom, lányomnak se mondalak,
Hogy én téged egy gulyásnak adjalak!‘“
„Nem bánom én, édes anyám, tagadj meg,
De a szivem a gulyásért hasad meg!“
„Még a buza ki sem hányta a fejét,
Már a madár mind kivágta a szemét.
Jaj istenem, én istenem, istenem!
Látod anyám, mire visz a szerelem!…
Megátkozott engem az édes anyám,
Hogy ne legyen se országom, se hazám;
Tüske bokor legyen az én lakásom,
Ott se legyen sokáig maradásom!“
