A hű leány

Barna kis lány megy az utczán nevetve,
Kapitány ur megy utána sietve.
»Megállj, megállj, barna kis lány, egy szóra,
Hisz te vagy a szivem vigasztalója.«

»Nevetnem kell kapitány úr szavára,
Mért állit meg egy magyar lányt hiába?
Van már nékem szép szeretőm, közlegény,
Kit nem adnék százezer kapitányért.«

»Meghalt már a kedvesed a csatába,
Borulhatsz már kapitány úr karjába!«
»Hogyha meghalt, szálljon áldás sirjára,
Nem borulok kapitány úr karjába!«

Bogár Imre

Zavaros a Tisza,
Nem akar higgadni,
Még az éjjel Bogár Imre
Által akar menni.

Által akar menni,
Lovat akar lopni,
A szegedi nagyvásárban
El akarja adni.

»Nézz ki, babám, nézz ki,
Ablakod firhangján,
Amoda jön Bogár Imre
Sötét pej paripán.

Arany a zablája,
Réz a kantárszára,
Szabadkai szép leányok
Bámulnak utána.«

»Korcsmárosné, hallja!
Talán nem is hallja!
Nyissa ki hát a kapuját,
Hadd menjek be rajta!

Korcsmárosné, hallja!
Van-e paprikása?«
»Vagyon bizony egy bográcscsal
Vendégim számára.«

»Korcsmárosné, hallja!
Van-e vörös bora?«
»Söröm is van, borom is van,
Vendégim számára.«

»Korcsmárosné, hallja!
Van-e szép leánya?«
»Van leányom, szép leányom,
Betyárok számára.«

»Korcsmárosné, hallja!
Száz itcze bort hozna!
Megkinálom a vármegyét,
Hogy ne legyek rabja…

Hunczut a vármegye,
Nem iszik belőle;
Látom, hogy már azt akarja:
Holtig legyek rabja.

Hunczut a vármegye,
Meglesett bennünket,
Tiszahajlási csárdába’
Elfogott bennünket!«

* * *

Repülj madár, repülj,
Hej, Szabadka felől,
Az a hires Bogár Imre
Maga van egyedül…

Rácz-Keresztur felől…

Rácz-Keresztúr felől
Fúj a hideg szellő,
Jaj, de rossz hírt hallottam
Kedves babám felől!

Azt a hírt hallottam,
Hogy megházasodtál;
Áldjon meg az Isten,
Ha jobbra találtál.

»Jobbra nem találtam,
Csak szebbre akadtam.
Verje meg az isten,
Jaj! de megcsalódtam!«

Sorozáskor

Esik eső az árpatarlóra;
»Jere, rózsám, üljünk fel a lóra!«
»Gyenge vagyok, nem tudok felülni,
Kis pej lovad nem akar megállni.«

Esik eső, nagy sár van az uton,
Barna kis lány sírva mos az Olton.
Sírva mondja az édes anyjának:
Szeretőjét viszik katonának.

»Ne sirj, lányom, ne sirj, a faluba’
Maradt legény még a te számodra!«
»Maradt, anyám, maradt, nem szeretem,
Gyász lesz vele az egész életem!«

Hej, huj! Sobri pajtás!

Hej, huj! Sobri pajtás!
De régen nem láttuk egymást.
Hej, huj! ha nem láttuk,
Csakhogy jó hirét hallottuk!

Hej, huj! Sobri pajtás!
Hogyan tetszik a vándorlás?
Hej, huj! nem jól tetszik,
Mert kedvesem halva fekszik!

Hej, huj! Sobri pajtás!
Endöréden mi a szokás?
Hej, huj az a szokás,
Diszlik a szeretőtartás!

Hej, huj! Sobri pajtás!
Micsoda ott az a nagy ház?
Hej, huj! Sümeg város:
Ott lakik a komiszáros…

Elvesztettem lovam...

Elvesztettem lovam’
A bükkös erdőben,
Elszakadt a csizmám
A nagy keresésben.

Ismerem a lovam
Csengője szaváról,
Ismerem a babám,
Kevély járásáról.

»Ne keresd a lovat,
Be van az már hajtva,
A székház udvarán
Szól a csengő rajta!

Ne keresd a babád,
Szavát már nem tartja,
A biró fiával
Lakodalmát lakja!«

A megölt legény

Megölték a legényt
Hatvan forintjáért,
Bevetették a Tiszába.
Pej paripájáért.

Tisza be nem vette,
Partra kivetette,
Arra ment egy halász legény,
Csónakjába tette.

Oda ment az apja,
Költi, de nem hallja:
»Kelj fel, kelj, fel, édes fiam,
Gyere velem haza!«

Költi, de nem hallja,
Meg van az már halva,
Sárga sarkantyús csizmája
Lábára van fagyva.

Oda ment az anyja,
Költi, de nem hallja:
»Kelj fel, kelj fel, én magzatom,
Hogy vigyelek haza!«

Költi, de nem hallja,
Meg van az már halva,
Szép fekete göndör haja
Vállára van fagyva.

Oda ment rózsája,
Költi, azt már hallja:
»Kelj fel, kelj fel, édes rózsám,
Borúlj a nyakamba!«

»Csináltatsz-e nekem
Diófa koporsót?«
»Csináltatok, édes rózsám,
Márványkő koporsót!«

»Eltemetsz-e engem
A temető kertbe?«
»Eltemetlek, édes rózsám,
Virágos kertembe!

Virágos kertembe,
Kertem közepébe,
Ott siratlak, édes rózsám,
Téged mindörökre.«

Az ispánné leánya

Csendes este szállott le a pusztára,
Elnémult a bodor tinó kolompja,
Csak egyedül sirdogál a furulya,
A kisasszony az ablakból hallgatja.

»Kinn a pusztán gulyás bojtár vagyok én,
Ezer darab marhát, lovat őrzök én,
A kisasszony, ha kijön a pusztára,
Mosolyogva néz a gulyás bojtárra!«

Szépen legel a Péterné gulyája,
A kisasszony maga sétál utánna,
Már messziről kiáltja a gulyásnak:
»Jancsi szivem, terítsd le a subádat!«

»Hogy teriteném le én a subámat,
Ha elalszom, elhajtják a gulyámat.«
»Már te azzal, szivem gulyás, ne gondolj,
Kiváltja az édes anyám, ha mondom!«

Még a búza ki sem hányta a fejét,
Már a veréb mind kiette a szemét.
»Édes anyám, jaj Istenem, Istenem!
Jaj, mire vitt engemet a szerelem!«

»Lányom, lányom, lányomnak sem mondalak,
Inkább, mintsem egy gulyásnak adjalak.«
»Édes anyám, nem bánom én, tagadj meg,
De a szivem csak Jancsiért szakad meg!«

Dancsuj Dávid

Bodok felett vagyon egy kis sürü berek,
Szegény Dancsuj Dávid a között kesereg.
Nem jó, Dávid, nem jó, sirni, keseregni,
Ha meglát valaki, hová tudsz ellenni?…
Az a fekete föld ketté hasadhatna,
Szegény Dancsuj Dávid belé borúlhatna;
De a fekete föld ketté nem hasadhat,
Szegény Dancsuj Dávid belé sem borúlhat.
»Adjon Isten annak ezernyi ezer jót,
Ki az én bölcsőmet megrenditette vót;
Köszönöm apámnak s az édes anyámnak,
Mert jó fiat nevelt bolygó katonának,
Az ország rabjának.
Mennyi égen csillag, iró deák vóna,
Mennyi réten füszál, mind pennaszár vóna,
Mennyi erdő-lapi, mind papiros vóna,
Veres tenger habja, mind tentalé vóna,
Az én sok bánatim még se’ férne reá,
Még se’ férne reá.«

Kicsi nemes legény

Nagy Törökországban kicsi nemes legény,
Ártatlan s ok nélkül raboskodik szegény!
Szóval azt kiáltja: »Anyám, édes anyám,
Három kővárad van, válts meg az egyikkel!«
»Nem váltlak, nem váltlak, lelkem, kedves fiam,
Mert fiú helyébe fiat ád az Isten,
De kőváram helyett nem ád mást az Isten!«

»Nem bánom, nem bánom, lelkem édes anyám!
Mert koporsóm leszem tengernek két martja,
Szemfödelem leszen tenger sürü habja,
Harangszóm is leszem tengernek zúgása;
Eltemetnek engem tengerbe a halak,
Megsiratnak engem az égi madarak,
Az égi madarak s az erdei vadak!«

Madárka, madárka...

Madárka, madárka,
Csácsogó madárka!
Vidd el az én levelemet
Szép Magyarországba!

Ha kérdik: ki küldte?
Mondjad, hogy az küldte,
A kinek a szerelembe’
Meghasad a szíve.

Ha kérdik: hogy vagyok?
Mondd meg, hogy rab vagyok,
A Radeczky táborában
Közkatona vagyok!

Siroki erdőben...

Siroki erdőben
Nyilik a gyöngyvirág,
Gyere ki, galambom,
Itt vagyon a világ!

»Ki is mentem hozzád,
Vissza is eljöttem,
Tudom, hogy meglestek,
Szóba hoztak engem.

Azt mondják, hogy rossz vagy,
Soh’se kerülsz elő;
Minap is tilosban
Kapott a kerülő.

Vert volna meg Isten,
Mikor neked hittem;
Téged áldott volna,
Vert volna meg engem.

Meg is vert engemet
A világ csufjára,
Rá se merek nézni
Az édes anyámra.«

Falu végén...

Falu végén
Van egy kis házikó.
Abba nézék
S rengő bölcsőt láték.

Egy kis leány
Rengetgeti vala,
S a szájával
Fujdogálja vala:

»Aludjál el
Istennek bárányja,
Szeretetből
Jöttél a világra.«

Rózsa Sándor

Szegény Rózsa Sándor
Fölült a lovára,
Arany szélü gatyaszára
– Sej, haj! –
Ugy lebeg utána.

Csillagok, csillagok
Szépen ragyogjatok!
Hires magyar betyároknak
– Sej haj! –
Útat mutassatok!

Mennek a pusztába
Szegednek környékén,
Utánuk mén a vármegye
– Sej, haj! –
Rádainak élén.

El is fogták őket,
Viszik a tömlöczbe,
Ott van köztük Rózsa Sándor
– Sej, haj! –
Talpig vasba verve.

Odamén az anyja,
Hogy őtet sirassa.
»Ne sirasson édes anyám,
– Sej, haj! –
Nem vagyok meghalva!«

»Hogyne siratnálak,
Mikor vasban látlak!
Holnapután nyolcz órakor
– Sej, haj! –
Fölakasztva látlak!«

Tera

»Isten jó nap’, Isten,
Szegedi biróné!
Add nekem a lányod,
Szép eladó lányod:
Egy pár pohár borért,
Szép köszönetemért!«

»Nincsen nekem lányom
Bölcsőben ringázom!«
»Van teneked lányod,
Piros bodor lányod:
Szegedi piaczon
Piros almát árult;
Vettem is már tőle,
Ettem is belőle,
Nagyon megszerettem
A te Tera lányod.«

»Lányom, édes lányom,
Eladtalak, lányom,
Egy pár pohár borért,
Egy szép köszönetért!«

»Anyám, édes anyám!
Kinek adtál, engem?«
»Jó Török Jánosnak
Adtalak én téged!«
Átkozott az apa,
Százszorta az anya,
A ki a gyerekit
Korcsmában beiszsza!

»Leány pajtásaim,
Kérjétek az Istent:
Mikor értem jönnek,
Hideg borzongasson;
Ha fél utra visznek,
Ugyan ki is rázzon;
Hogyha haza visznek,
Ki is terítsenek!«

Kitekintett Tera
Az üveg ablakon:
»Nézz ki, anyám, nézz ki!
Mit látok odaki!
Amott látok, anyám,
Egy fekete felhőt,
Közepében látok
Sárga lábu hollót!«

»A fekete felhő,
A fekete holló,
Sárga lábu holló:
Az az arany hintó;
Talán érted jönnek?!«

Mikor oda értek:
A hideg kirázta;
Hogy fél utra vitték:
Halál hideg rázta.
Kiáltja, kiáltja
A nyoszolyó asszony:
»Lassulj meg, lassulj meg,
Ifjú Török János,
Mert már elhanyatlik
A mi menyasszonyunk!«

Másodszor kiáltja
A nyoszolyó asszony:
»Lassulj meg, lassulj meg,
Ifjú Török János,
Mert már mindjárt meghal
A mi menyasszonyunk!«

Harmadszor kiáltja
A nyoszolyó asszony:
»Lassulj meg, lassulj meg,
Ifjú Török János,
Mert már úgy is meghalt
A mi menyasszonyunk.«

»Kocsisom, kocsisom,
Fogd ki a lovamat,
Legfutósabbikat.
Mondjad az anyámnak:
Ne úgy készüljenek,
Mint lakodalomra,
Hanem csak úgy jöjjön,
Mint szomorú torba!«

Mikor haza érnek,
Elkezdé siratni:
»Menyem, édes menyem,
Ha jó lettél volna,
Mézet adtam volna;
Ha rossz lettél volna,
Mérget adtam volna!«

Odamén az anyja,
Az ő édes anyja.
Elkezdé siratni:
»Vejem, édes vejem,
Csináltatsz-e néki
Diófa koporsót?«
»Csináltatok, szülém,
Márvány kő koporsót!«

»Meghuzatod-é hát
Azt a hat harangot?«
»Meghuzatom, szülém,
Mind a tizenhatot!«

»Eltemeted-e hát
Temető árkába?«
»Eltemetem, szülém,
Rózsás kert sarkába!«

»Megsiratod-e hát,
A hol senki sem lát?«
»Megsiratom, szülém,
Mindenek láttára!«

»Kikiséred-e hát
A pitvar ajtóig!«
»Kikisérem, szülém,
A sirja halmáig!«

Szállj le holló, szállj le!

Szállj le holló, szállj le,
Szállj alább egy ágra,
Hadd irjak levelet
Mind a két szárnyadra!

Hadd irjak levelet
Apámnak, anyámnak,
Apámnak, anyámnak,
Jegybéli mátkámnak!

Ha kérdik: hogy vagyok,
Mondd meg, hogy rab vagyok,
Kolozsvár piaczán
Térdig vasba’ vagyok!

Az én derékaljam
A tömlöcz feneke,
Az én égő gyertyám
Kigyók, békák szeme.

Egy asztalka vagyon,
Gyászszal be van festve,
Azon van egy pohár,
Bánattal van tele.

Akárkié legyen
Az a tele pohár,
Csak az enyim legyen
A megváltó halál!

„Árgyélus.“

Kimenék egy hegyre,
Benézék egy kertbe,
Ott láték egy házat:
Árgyélus a neve.
Abba’ van egy asztal
Bánattal befestve,
Azon van egy pohár,
Erdélyi bor benne.
Köszöntsd reám, rózsám,
Hadd igyam belőle.
»Mintsem rád köszönném,
Inkább elönteném,
Régi szeretetből
Nagyot cselekedném:
A tengernek habját
Kalánynyal kimerném,
Annak fenekéről
Kláris-gyöngyöt szednék,
Azt is a rózsámnak
Bokrétának tenném!«