A toronyban sárga-fekete rongy lóg,
Alatta egy bámész nép ott ácsorog.
Kérd az egyik: Bátya, hát itt mi ujság? –
Elhagyott Kossuth, oda Magyarország!
Honnan jösz te oly leverten jó pajtás?
Mért sir egyik szemed jobban mint a más?
Orczáidon mért látni oly bánatot,
Mintha elmult volna már a világod?!
Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,
Míg élni hagy a jó isten kegyelme;
Világostól hozom a nagy bánatot,
Mert hazámnak ottan mély sír ásatott.
A magyarnak nincsen többé hazája,
Elbujdoshat immár a nagy világba.
A temetés roppant volt és nagyszerü,
Százezernél több volt ott a kesergő.
Kilenczedik zászlóalj! hol zászlótok?
Láttam, midőn izekre szaggattátok,
Sirva dobtátok el hős fegyverteket –
Hogy az isten áldjon meg benneteket!
Sirva borult huszár lova nyakára,
Megölelte, csókolta utoljára,
Földhöz vágta lángöblü karabinját,
Boszujában ketté törte a kardját.
A nap épen akkoron alkonyodott,
És az egész magyar nép mind vérben volt,
Mintha sírt volna még az ég maga is,
Hogy nem lesz már a földön egy magyar is.
És te mégis jóságos isten nézted,
E szép hazát eltemetni engedted,
Egy mély sírba, honnan nincs feltámadás –
Te is, pajtás, magadnak egy olyant áss!
Világosnál leraktuk fegyverünket,
Mert Görgei ott adott el bennünket,
Fegyverünket letettük a muszkának,
Engedtünk az áruló parancsának.
