(A puha földre leűl két gyermek játszani, először is kimérnek mind
egyikőjük számára egy arasznyi hosszú és felényi széles négyszögü tért.
Akkor az egyik egy bicskát vesz elő, s azt minden ujjáról sorban egymás
után a földre csapja le, úgy, hogy a bicska a puha földben kiálljon; a
tiz ujj után a két tenyérből és a két kéz-fejről, nem különben a fogak
közűl is kell így vetni. Végre két ujj közé fogva a kés hegyét, mondja:
„Édös kis bicskám ájj ki néköm sinkára!" – aztán: „Édös kis bicskám ájj
ki néköm bötűre!" – Ha mindezeket megtette s a bicska mindannyiszor
kiállott: most a bekerített térben annyi keskeny húzást tesz
egymásmellé, a hányszor a bicska kiállott; akkor ujra kezdi. De
rendszerint a második vagy harmadik vetésnél nem igen tud tovább menni,
a bicska nem áll ki, hanem eldűl, s a másik gyermeknek adja át, s az
szintén elkezdi a vetést. Igy felváltva folytatják mindaddig, mig
valamelyiknek a tere, melyet legelőször kimértek, egészen fel nincs
hasogatva; ekkor a nyertes a másikkal összekapartatja a felhasigatott
földet s az azt a markába véve, kénytelen féllábon sántikálva
szem-behunyva oda vinni, a hova a nyertes akarja. Midőn elindul a
földdel, amaz egy összefont kendővel megy mindenütt utána, s szüntelenűl
ezt hajtja:)
Tödd lė kutya a lábod,
Ha lėtöszöd: mögbánod!
(Végre valahová letéteti vele a földet, s visszakiséri
csivirgős-csavargós uton oda, a hol játszottak. Ekkor ismét elő veszi,
üti veri a hátát s ezt mondja:)
Fijad után barna!
Fijad után barna!
(s hajtja mindaddig, mig amaz a földet meg nem találja; hanem ekkor
szélről köti a derest, mert a másik, ha beéri, hozzá vágja a megtalált
földet. Aztán ujra kezdik a játékot.)
