(Nóta: Szomoru a halál a gyarló embernek…)
Elkészíték tehát – óh gyászos tisztelet –
Ifiú Kis Pálnak a bús szemfödelet,
Csakugyan a nagy kín és szenvedés végre
Elmúlván, változott örök dicsőségre.
Készen a koporsó, nyitja a sír száját,
Hogy bényelje nagyon megkínzott prédáját.
A halál fegyvere, vérengező karja
Imé az erőst is a sírba takarja.
Huszonkét esztendő még kevés magába,
Csak siralmat hagy itt egy kis árvájába,
Sőt már gyümölcséből megmutatott zsengét,
Itt hágy egy fiatal, neveletlen gyengét.
Kedves társam! kinek esküvéssel adtam
Szívemet, hogy holtig szeretlek, fogadtam,
Kinek adtam szívem a jegyemmel egybe,
Mikor az úr előtt kapcsoltattunk egybe:
Három esztendeje azon szép órának,
Melyben mint hív párra ránk áldást adának;
Im azt a kötelet a halál ellőtte,
Hűségünk mentséget nem talált előtte.
Nem rég volt, hogy örűlni kezdtünk egymásnak,
Már nekem mennem kell, mert nekem sírt ásnak,
Csak magad maradtál, légy nyúgodalommal,
A te neveletlen kis gyenge árváddal.
Szívem ezer nyíllal vagyon által szúrva,
Midőn utánam sír egy ártatlan árva,
Kinek nincsen atyja, nincs gondviselője,
Nincsen az élet sok bajától mentője.
