(Nóta: Hallgasd meg, uram, kérésem…)
Nézd meg csak élő, mint jártam,
A midőn még nem is vártam,
Imé nagy hirtelenűl
Megholtam véletlenűl;
Huszonöt idős koromba’
Tesznek setét koporsómba,
Nagy Erzsébet volt a nevem,
Míg itt az élők közt éltem.
Ember! eszedbe veheted,
Hogy csak vándorlás életed,
Szükség rólam tanúlnod,
Hogy utánam kell jutnod,
Mert por vagy s azzá kell lenned,
Te néked is el kell menned,
Bár erős vagy hatalmas légy,
De te is a sírba elmégy.
Már lelkem vigad az égben,
A mennyei dicsőségben,
Megváltójával örűl
Szent atyja jobbja körül,
A hol szent, szent, szent zengéssel
És angyali énekléssel
Áldja teremtő istenét,
Ki bölcsen teremtett mindent.
Tóth János kedves férjemet, –
Kivel páros életemet
Töltém nyolcz esztendőkig,
Igen kevés időkig, –
Itten hagytam özvegységben,
Szomorú, bajos inségben,
Istvánommal, Juditommal,
Két neveletlen árvámmal.
Kedves szüléim, szomszédim,
Rokonim és jó barátim
A kik nékem valátok,
Végső szóm ez hozzátok:
Hogy ti egymást szeressétek,
Az én példám kövessétek,
A míg ez életben éltek:
A nagy istent dicsérjétek!
