Jaj nagy boldogtalan szegény magyar nemzet!
Látom, most is téged csak a német vezet;
Hol lehet, szemedben mutat hozzád kedvet,
Nem látod, másfelől mint bolondját nevet.
Nem igy volt a minap diétán végezve,
Együtt a státusok között elrendelve,
Hogy a katonaság országból kimenne:
Hanem a határon összesereglene.
De bezzeg felbontá hazád igazságát,
Szent királya által szerzett szabadságát,
Kivitted hazádból sok katona számát,
Elhagyád csak pusztán a magad országát.
Mit használ a corpus juris vastagsága,
Uj articulusoknak szaporodása?
Ha nincsen hazánknak semmi igazsága:
Jobb volna, ha lenne puskának fojtása.
Fogadtál katonát német oltalmára,
Elkölt sok ökrödnek, tehenednek ára;
Te magad maradtál nagy nyomoruságra,
Gyermekiddel itthon holtig koldulásra.
Elhagytad országod’, szép feleségedet,
Fegyverre költötted, mig volt, mindenedet,
Zálogba vetetted nemesi részedet,
Koczkára hajtottad[8] németért véredet.
Régen nemességed király vezérlette,
Kinek most egy tokos sétál már mellette;
Annyira a német már a magyart vette:
Mint lengyel a medvét ugy vezeti szerte.
Nem magad hasznáért paripádat rontod,
Sem szép szabadságért hullatod el csontod,
Nem magyar népedért véredet most ontod:
Idegen nemzetért törvényedet bontod!
Te tészel próbákat, most ő dicsekedik,
Te hozol prédákat, kikkel ő töltözik,
Te rontod véredet, a német kérkedik,
Hiredet, nevedet néked eltemetik.
Ha nyersz: a németé lesz, mint volt, országod,
Ha vesztesz: más nemzet foglalja sok várad,
Téged mindenképen követ végre károd,
Ha most jól nem végezsz, későn akkor bánod.
Ugy is a németnek, higyed, rabja lészel,
Bár országot neki véreddel most vészel,
Kiből, mint az előtt, megint urat tészel,
Utóljára magad mellette elveszel.
De még utólján is nem következik jó,
Minthogy az országunk’ leszen felzavaró,
Nemzetünket végre gyalázatba hozó,
Nem más vége lészen rövid nap sok jaj szó.
Ezt egyedűl köszönd az atyafiságnak,
A némettel bagzott ezer sógorságnak,
Ez oka keserves boldogtalanságnak,
Ez is lesz hóhérja sok szép magyarságnak!
