Jaj régi szép magyar nép!
Az ellenség téged miként szaggat és tép.
Mire jutott állapotod! Romlandó cserép.
Mint egy ékes eleven kép,
Voltál olyan szép,
Magyar nép!
De a sasnak körme között fonyadsz mint a lép.
Szegény magyar nép!
Jóra mikor lép?
Megromlott már mint cserép.
Jaj hát szegény magyar nemzet
Jóra mikor lép?
Jaj Rákóczi, Bercsényi,
Régi magyarok vezéri, Bezerédi.
Hova lettek országunknak fényes csillagi,
Nemzetünknek hírszerzői,
Vitéz hadnagyi,
Bocskai?
Az ellenség mindenfelé őket emészti,
Űzi, kergeti,
Búval epeszti,
Közinkbe sem ereszti;
Jaj hát szegény nemzetünket
Mikép enyészti.
Jaj országunk, jószágunk,
De főképen mi magunk, mikép sanyargunk!
Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk.
Kinek hajdan parancsoltunk,
Most már szolgálunk,
Adózunk.
Régi szép szabadságunkból kiforgattatunk.
Jaj meg kell halnunk,
Meg nem maradunk.
Nagy ellenség közt vagyunk,
Bizony méltán ezek között
Kesergünk, sírunk.
Tenger rajtunk a fegyver,
Mert a német rajtunk hever és igen ver.
Mutogatja magát, mint egy híres gavallér,
Nemzetűnket kinzó pallér,
Nem szán mint hóhér,
A kit ér,
Addig veri, miglen neki mindent nem igér.
Látod, mily kevély,
Bőriben sem fér,
Mégis mindig többet kér,
Alig vagyon országunkban
Miatta kenyér.
Jaj országunk’ s magunknak,
Jaj a mi maradékunknak, azoknak,
Kik e földön nagy inségben igy nyomorognak.
Özvegyek panaszolkodnak,
Árvák zokognak,
Sohajtnak.
Jaj magoknak ily nagy kinban halált okoznak.
Igy siránkoznak,
És fohászkodnak;
Bánati nem apadnak,
Mert hazánkból az inségek
El nem távoznak.
Nézz ránk, uram, a mennyből,
Ments meg, kérünk, minket csuf ellenségtől,
Ki a hires magyaroknak véréből épűl.
Ne hagyd ily dühös inségtől,
Rut ellenségtől,
Némettől,
Gyaláztatni, mocskoltatni az irígyektől;
Ily büszke néptől,
Kinzó eszköztől,
Megfosztatni nevétől,
Mindenkoron győzedelmes
Dicsőségétől!
