Megálljatok fiúk, fáradt vitézek,
Hazámra még egyszer vissza hadd nézek!
Pihenjünk meg utóljára hantjain,
Ha vérrel nem segithetünk bajain.
Isten hozzád kedves hazám határa,
Szálljon áldás földed minden porára!
Isten hozzátok magyarok, véreink!
Fáj a szivünk, de nem hullnak könnyeink.
Huszár voltam, isten szárnyas angyala,
Kedves hazám ellenének ostora;
Rabigában nyögsz te addig drága hon,
Míg huszár nem nyargalódzik síkodon.
Ötven csatában küzdöttem szép hazám
Érted, halál még sem akadott reám:
Nincs már apám, anyám, kedves szeretőm, –
Isten tudja, hol lesz majd a temetőm.
Bajtársaim mind elhulltak a csatán,
Csak egyedűl maradtam én ily árván,
Fáj szivem, fáj, busulok és bánkódom,
Soh’ sem látlak, kedves hazám, jól tudom.
Szegény pára fakó lovam te vagy már,
Ki egyedül török földön velem jár,
Jaj de te is vissza-vissza nyerítesz,
Bus szemet vetsz reám, csakhogy nem kérdesz.
Kedves hazám látlak-e még valaha?!
Önnön fiad volt tehozzád mostoha,
Ki eladta ős apáink szent honát –
Verd meg isten az ily álnok gaz fiát!
Elmegyek én, de utolsó szent hantod
Megcsókolom, a mért annyi vért ontott
A magyar nép, kinek nincsen hazája –
Még az ég sem igazságos hozzája!
Édes hazám majd egyszer még valaha
Felderűl a szabadságnak hajnala,
Akkor én is visszatérek, vissza én,
Ott halni meg édes hazám szent földén.
