(Nóta: Mint a szép hives patakra…)
E világnak minden csínos
Javait megkóstoltam,
De hasznait igen kínos
Fájdalmakkal pótoltam,
Míg esztendőm kötele
Ötvenháromra tele,
Ha nézem annyi szereit,
Látom bajos ezereit.
Már a halál lekaszálla,
Mint elfáradt szolgáját,
Nagy kínok közt reám szálla,
Szenvedém lába nyomát.
Testem meghűlt, már merő,
Nincs bennem semmi erő,
Jól van, mert kinom megcsüggedt,
Inamba többet nem üget.
Készittetik testem vára,
Lelkem az égbe juta,
Ur Jézus Krisztus szavára
Mennyországba bejuta.
Jézus hívja mennyégbe
Lelkemet, hogy menjek be.
Testem az itélet napkor
Feltámad és örvend akkor.
Áldásomat nyujtom hozzád
Kedves Pap Erzsébetem,
Lelkem szánja özvegy orczád,
Hogy árváimat nézem;
Az úrnak segedelme
Legyen élted védelme,
És mikor fáklyája elég:
Vegye be lelkedet az ég.
Kedves gyermekim! hozzátok
Ez útból szólok vissza,
Könnyeiteket orczátok
Értem hiába iszsza,
Hagyjátok el sirástok,
Értem jaj-zokogástok;
Csak éltetek tartománya
Légyen az úr tudománya.
Jó barátaim! a kikkel
Éltem itt barátságba’,
Míg utánam jönnétek el
Mennyei boldogságba:
Addig éljetek készen
És jól, hogy szerencsésen
Lehessetek mennyben kalmár,
Mint én az angyalokkal már.
Ne irtózz testem, szállj belé
Szomorú koporsódba,
Nincs ott örök romlandóság, –
Megnyerted Jézusodban;
Megszűnt a halál lángja,
Koporsódnak fullánkja,
Meg van a próba felőle:
Jézus kiszállott belőle.
Vedd bé testemet föld pora,
Hadd töltse rothadását,
Az úr lészen tudom jómra,
Hiszem feltámadását.
Oh! Jézus, idvességem,
Te valál reménységem,
Piros véred drága csepje,
Kérlek, bűnömet ellepje.
