Oberkernben, Ajk faluban az történt:
Pálfi Istvánt mulatságban meglőtték,
Pálfi Istvánnak golyó van szivébe’
Arczra borult a szoba közepébe.
Pálfi Istvánt viszik az ispotályba,
Gyönge Sándort a vilachi stockházba,
Vasat vertek a kezére s lábára,
Magyar bakát a sirbakolására.
Pálfi Istvánt viszik a temetőbe,
Gyönge Sándort az agyitor elébe.
„Vasas lábam szomoruan pengetem,
Jó barátom, jaj de bús az életem!“
Gyászba borult a spitáli temető,
Pálfi Istvánt viszik bele legelsőbb.
Az van irva az ő keresztfájára:
Itt nyugszik egy meglőtt frájter sirjába’.
„Gyönge Sándor, annak hívnak engemet,
Ugy is írják magyarul a nevemet.
Ne sirjon hát édes, kedves jó anyám!
Szép időmnek az utólja eljött mán.[1]
Megiratom azt a feleségemnek:
Gondját viselje a kis gyermekemnek,
Mert nem tudom azt sem, hogy mely órában,
Felakasztnak ez idegen országban.
Igy van, kinek méreg van a szivében,
Igy fizetnek a katona életben.
Sírhattok ti, bús anya, kis gyermekek,
Azt kivánom, légyen isten veletek!“
Esik eső szép csendesen lefelé,
Gyönge Sándort most kisérik befelé,
A sapkáját levágta a szemére,
Sok szép leány sirva mén el előtte.
Klagenfurtban árkolnak egy temetőt,
Gyönge Sándort viszik bele legelsőbb,
Sírhalmára űltessenek violát,
Szeretője ott sirassa ki magát.
