Én lelkemnek drága kincse
Miért tartasz így bilincsbe?
Hogyha szeretsz, azért mond meg,
Gyere, hadd csókoljalak meg.
A kinek szeretője van,
Annak arra nagy gondja van,
Hirét hallja, hogy ha beteg,
Érte szive majd megreped.
Ne higyj, rózsám, minden szónak,
Ne add magadat nagy búnak,
Mert a nagy bú arra vezet:
Fekete földbe bétemet.
Három éjjel nem aludtam,
Mindig rólad gondolkoztam;
Negyediken elaludtam,
Akkor is veled álmodtam.
Van még két szál rozmaringom,
Ha elszárad, jaj de bánom;
Hát a rózsám hogy ne bánnám,
Kivel magam vigasztalnám.
Elment az én kedves párom,
Békeséges úton járjon;
Ha visszajön, visszavárom,
Szomoru szivem bezárom.
Elindultam én egy helyre,
De magam sem tudom merre,
Hegyről, hegyre, zöld halomra,
Rátaláltam egy liljomra.
Nem t’om ki járt kis kertembe’,
Fekete holló képibe;
Szedte virágom tetejét,
Rozmaringom zöld levelét.
Nincs e világon drágább kincs,
Mint kinek szeretője nincs,
Mert az soha sem szenved kínt,
Senkire búval nem tekint.
Jaj istenem! jaj istenem!
Jaj, hogy kell elfelejtenem
Azt a sok szép szavad, lelkem,
Kivel csalogattál engem!
