Az egész föld kerekségén
Nincs nálam szomorúbb legény;
Ha elgondolom éltemet,
Bánat borítja szívemet.
Az én piros két orcámat,
Szép, gyenge ábrázatomat
Szomorúságom fonnyasztja;
Örömim eltávoztatja.
Mostan vagyok legékesebb,
Ifjúságom legkedvesebb.
S ha a sorsom jut eszembe,
Csak búsulok keservembe.
Ha meggondolom magamat,
Hogy majd elvágják hajamat,
Hullanak zápor-könnyeim;
Keservesek esztendeim.
Mi haszna szép virágzásom,
Ha mindjárt lesz hervadásom?
Mihelyt katonává lettem,
Az örömekről letettem.
Csak az a lelkemnek nehéz,
Hogy akárkire szemem néz,
Mind csak könnyhullatást látok,
Magam is könnyet hullatok.
Forrás: Ortutay Gyula - Magyar Népdalok<http://mek.oszk.hu/06200/06234>
