Egy bujdosó szegénylegény,
Idegen földön jövevény,
Üldögél az erdők mélyén,
Hogy ne is látná a napfény.
Terebély, nagy sátoros fa,
Szomorkodván ül alatta;
Sárga levél béhullajtja,
A madár is elsiratja.
Sárga levél csak hulldogál,
Bús madárszó csak sírdogál.
Nyugszik ő is vagy álldogál,
Csak szomorú nótát talál.
Úgy elmegyek ott lefelé,
Fújhat a szél visszafelé!
Úgy elmegyek, meglássátok,
Soha hírem sem halljátok!
Mikor hírem meghalljátok,
Bús levelem megkapjátok;
Bús levelem megkapjátok,
Könnyes szemmel olvassátok.
Piros kantár a kezembe,
Piros csizmám a kengyelbe;
Indulok lengyel végekre.
Búsan nézek hazám fele.
A nagy útnak mennyi porja,
Bús szívemnek annyi búja;
A nagy útnak mennyi köve:
Szemeimnek annyi könnye.
Fáj a szívem a hazámért,
Apámért, édesanyámért;
Apámért, édesanyámért,
Az én kedves galambomért.
Ülj le mellém egy kicsidég,
Szívem bárcsak úgy nyugodjék!
Hogy nyugodjék, hogy próbáljon,
Csak még végre meg ne bánja!
Szülőföldem, isten hozzád!
Az én hazám: Lengyelország;
Az én hazám: Lengyelország,
Mégis sírva gondolok rád.
Amerre jár lovam lába,
Búsul az erdő utána;
Árnyékot borít reája:
Elbujdosó katonára.
Az az árnyék elfedezzen,
Az az ösvény elvezessen!
Szíved mindent elfelejtsen.
Hogy ne fájjon, emlékezzen!
Az éneket oly időben
Szerzék Ung vize mentében,
Mikor volnánk menőfélben.
Vezérelje a Jóisten!
Gyorok (Arad)
Forrás: Ortutay Gyula - Magyar Népdalok<http://mek.oszk.hu/06200/06234>
